Vaúúúúú! Milyen gyorsan elrepült megint a nyár, ki hitte volna! De legalább kellemesen telt, sok sétával, pancsolással, napozással, mérsékelt házőrzéssel… Úgy elszaladtak a napok, hogy észre sem vettem őket. Az ősz beköszöntét pedig innentől nem a falevelek lehullásától, a korai sötétedéstől, és hűvösebb szellőktől fogom számítani, de nem ám! Valami egészen különleges és érdekes dolog történt ugyanis velünk idén szeptemberben. Olyan, ami azelőtt még soha! Ugye milyen izgalmas? Nekünk is az volt, bizony, mert a kis családunk egy fővel bővült! Megérkezett Rezső! Nem csigázlak tovább benneteket, itt egy kép róla, ő az:

Szóval Rezső egy kutyus, aki hozzánk költözött! Nem is akárhogyan, az örökbefogadás egy egészen különleges módját választotta: egyszerűen beköltözött hozzánk egyik nap. És azóta velünk él, illetve leginkább velem, az udvaron :) Lett egy állandó kutyabarátom, aki olyan, mintha mindig is itt lett volna. Nagyon sok izgis kalandba keveredtünk együtt már! Például ilyesmikbe:

 És effélékbe:

De egyébként játszani is szoktunk, és fáradhatatlanul próbálom átadni neki házőrzési ismereteimet. Valamint gondosan ügyelek arra, hogy semmiről ne maradjak le, például mindig rajta legyek a közös fotókon:

 Azért gazdi még mindig engem szeret jobban, és sétálni is kettesben járunk, addig Rezső a gyakorlatba is átülteti a házőrzési oktatás során szerzett ismereteit. És, ha még nem mondtam volna, örülök, hogy csatlakozott hozzánk, és már neki is lett igazi, szerető családja, egy labrador mostoha tesóval :) Hamarosan újra jelentkezem, annyit elárulok, hogy egy hatalmas velős csont kerül az események középpontjába!

Legyetek jók!

Kálmi (és Rezső)

Vaúúúúú! Kitört a nyár, kitört a kánikula, és nekem is újra van kedvem blogolni a hideg, esős napok után. Főleg, mert ismét nagyon izgis dolgok történtek velem: megint fürödni voltam! Sőt, nem is egyszerűen fürödni, hanem egy rendes, igazi, vérbeli strandoláson.

Az egész muri úgy kezdődött, hogy Gazdi megállapította: nagyon meleg van, és sem én, sem Cica lakótársam nem tudunk izzadni, ezért kitalál valami megoldást, hogy mi is le tudjuk hűteni magunkat. Kétségbeesetten csaholtam, hogy: „fagylalt” de sajnos nem értette, ellenben fogta Cicát, és elvitte egy macskakozmetikus nevű kétlábúhoz, aki úgy, ahogy volt, leborotválta neki a szép kis bundáját. Cica külseje ettől alaposan megváltozott, úgyhogy csak a szúnyoghálón keresztül merte Gazdi lefotózni őt:

Viszont bármilyen furán is mutat, Cica szerint sokkal komfortosabb érzés ez a nyári fazon. Kicsit azért megijedtem, hogy rám is hasonló sors vár, már előre láttam magam előtt a kutyahaverok kaján vigyorát, mikor séta közben összefutunk, de szerencsére erről szó sem volt. Gazdi elővette a kék pórázomat, és indultunk is a tóhoz, hogy strandoljunk egyet. Mikor odaértünk, kicsit kifújtuk magunkat, és készült rólam egy szép kép is, amin ugrásra készen várom, hogy a habokba vethessem magam:

Ez meg is történt hamarosan, de végül rövid életű volt a pancsolás, mert a víz kissé hidegnek bizonyult, még egy ilyen edzett, sportos labrador legény számára is, mint amilyen a ti Kálmitok. Úgyhogy némi tempózás után a part felé vettem az irányt, ahol kiváló szagmintákat találtam homokozás közben, jaj, nagyon izgis volt!

Ezek után csak arra volt már erőm, hogy odavonszoljam magam Gazdiék lábához, és aludjak egy kellemeset a jó levegőn, illetve néha bekapjak egyet az asztal alá leadogatott finom falatok közül…

És mindez így van jól. Azóta már többször is strandoltam, és meg kell mondjam, nagyon élvezem. Cica meg főhet a szezonális bundájában a szúnyogháló mögött, nekem akkor is sokkal jobb dolgom van! :)

 Jó strandolást nektek is!

 Kálmi

Vaúúúú! Ezúttal egy nagyon különleges bejegyzést olvashattok tőlem! Azért különleges, mert nem én írtam, hanem a labrador havernőm, Kleó! Nagyon érdekes dolgokról számol be… Kutya-gazdi futóverseny? Örökbefogadó Nap? Olvassátok Ti is!

Szia Kálmi!

Olyan izgis dolgok történtek velem mostanában, hogy nem bírom kivárni, amíg a sétánál talizunk, ezért jelentkezem levélben! Képzeld el, kutyás futóversenyen voltam nemrég! Azaz hivatalosan a Kutyafuttán, ami egy nagy örökbefogadó nap is volt egyben, meg mindenféle cuki programokat is láttam. Úgy kerültem oda, hogy Gazdit elhívták dolgozni a nagy eseményre, kutya-gazda párosok helyben készült mosolygós fényképeit töltögette fel egy képernyőre egész nap. Azt hittem, halálra fogom unni magam, de nem így történt! Egy percig se unatkoztam: a látnivalókon kívül egy csomóan szórakoztattak, igazi hercegnőnek éreztem magam:)

 Először is csak ámultam, mennyi kutyahaver és kutyatulaj egy helyen! Te még ilyet biztos nem láttál, Kálmi! Mindenféle méretű, színű, fajtájú kutyusok jöttek-mentek a gazdijaikkal, sőt, olyan kölyök kétlábúak is, akiknek kutya, cica, vagy pillangó alakúra volt festve az arca! Néha nem is tudtam őket megkülönböztetni. Azt mondták az okosabbak, hogy egy felnőtt kétlábú festette be a kicsiket a tarka-barka mintákkal, igazán jól állt nekik! Közben meg egy másik kétlábú le is rajzolta őket, de nem csak őket, hanem bárkit, és nagyon vicces portrékat készített olyan gazdikról, akik pont úgy néztek ki, mint a kutyájuk. Mi Gazdival nem vállalkoztunk erre a mókára, kikértem magamnak a lehetőséget, hiszen cseppet sem hasonlítunk egymásra: nekem közel nincs akkora bajuszom, mint neki. :)

Aztán elindult a futóverseny! Na azt láttad volna! A versenyző kutyahaverok arcáról lerítt, milyen felemelő érzés végre büntetlenül póráznál fogva reptetni a gazdit a hátuk mögött, és csak fejvesztve loholni előre ! Itt tényleg a részvétel volt a fontos, nem a győzelem, végre mindenki szaladhatott kedvére, és még garantált jutifalat is járt minden indulónak!

Akik nem neveztek be a versenyre, vagy már túlestek a sportoláson, „Gazdi teszttel” is múlathatták az időt, amiből kiderült, hogy bánnak velünk, négylábú kedvencekkel. Hát Kálmi, nagy szerencsénk van nekünk a családunkkal: egy csomó kétlábú még azt sem tudta, hogy naponta hányszor kellene friss vizet adnia a kutyájának… Szerencsére ezután rögtön kezdődött az eredményhirdetés, aztán odajött hozzánk tudod ki? Az a szimpatikus hölgy, aki színésznő, és az örökbefogadott kutyusok elkötelezett támogatója, Hegyi Barbara! Tudod, akinek egy tavalyi örökbefogadós eseményen meg is pusziltad a kezét! Most is nagyon kedves volt, és sokan közös fotót is készítettek vele, Gazdi alig bírta a képeket regisztrálni. 

Biztosan neki is köszönhető, hogy képzeld el: hat menhelyi kutyus talált gazdára a Kutyafuttán! Na mit szólsz, ez szuper, nem? Beszéltem velük, és mondták, hogy nagyon boldogok, és alig várják, hogy végre otthonuk legyen! :) Amikor elköszöntünk tőlük, már lassan a nap is a végéhez közeledett. Még egy utolsó farok csóválás volt, egy közös kép a haverokkal, aztán mentünk is haza.

Kálmi, jövőre mi is indulunk a Kutyafuttán, ugye?

Puszil, Kleó! 

Vaúúú, most már tényleg nagyon boldog vagyok! Hivatalosan is beköszöntött a tavasz: gyakran kisüt a napocska, sokáig világos van, a húsvéti sonka illatát érezni a levegőben. Tele vagyok energiával, és új cimbiket is szereztem. Ráadásul nem is akármilyeneket, hanem olyan négylábú, szőrös, elbűvölő haverokat, mint amilyen én magam vagyok.

Régóta ismerek egyébként egy igen közeli barátot, akivel nap, mint nap találkozom. Sőt, majdnem egy fedél alatt élünk, csak ő bent, én pedig odakint. Őt úgy hívják, hogy Cica, és tényleg úgy is néz ki, mintha az lenne. Szereti felhívni magára a figyelmet, akkor is, amikor engem fotóznak. Mindig ott figyel a háttérben, ez néha idegesítő. Látjátok?

Olyankor meg szoktam ugatni Cicát, ő meg sértődötten elvonul az ablak mellől, vissza a kanapéra. A kapcsolatunk jónak mondható, bár nem hiszem, hogy az én felelősségteljes munkámat – házőrzés – el tudná végezni, nyilván ezért lustálkodik és alszik egész nap. Sétálni se szokott jönni. Emiatt aztán nem találkozott azokkal a cimbikkel sem, akikkel én az egyik szép tavaszi délutánon. Gazdi egyik barátjához mentünk látogatóba, ahol először két, különböző méretű kócos kollégával akadtam össze. Nem labradorokkal ugyan, de határozottan kutya szagot és formát mutattak, és úgy is viselkedtek. Először bizalmatlanul méregettük egymást, de aztán nagyon okosan néhány farok csóválással és barátságos vakkantással meggyőztem őket arról, hogy nem kell egymástól tartanunk.

Aztán pedig odajöttek más állatok is. Róluk kiderült, hogy a kócos kollégáknak az a feladatuk, hogy rájuk vigyázzanak. Gazdi azt mondta, a gyapjas négylábút birkának hívják, azokat pedig, akiknek fura kinövés van a fejükön, kecskéknek. Érdekes szaguk volt, óvatosan vettem szemügyre őket, bár nyugodtan viselkedtek. A kócosok terelgetni szokták őket, mert különben elkóborolnának. És ami a legmeglepőbb, ezeket a lényeket meg is lehet enni!

Estig terelőset játszottunk közösen, földig lógott már a nyelvem, mire hazaértünk. Nagyon jól éreztem magam az új pajtikkal! Tanulságos találkozás volt, de azt hiszem, megmaradok a Gazdinál, Cicánál, a házőrzésnél, és az egyszerű velős csontnál a terelgetés helyett.

A cimbizés viszont a legjobb hobbi!

Kálmi

Vaú-vaú, sziasztok. Ma egy nagyon szép történetet fogok nektek elmesélni. Úgyis olyan esősnek tűnik ez a március, itt az ideje, hogy valami derűs dologról számoljak be. Ráadásul ez egy igaz történet, és Gazditól hallottam, aki még fényképeket is mutatott nekem róluk.

Szóval ma az Okos Pajtikról mesélek. Látszatra ugyanúgy néznek ki, mint én, de az biztos, hogy nekem nagyon sokat kellene tanulnom ahhoz, hogy el tudjam végezni a munkájukat. Mert az Okos Pajtik dolgoznak ám, bizony! És nem is akármit. Olyan kétlábú gazdiknak segítenek, akik nélkülük nem tudnának bevásárolni, villamosra szállni, még az utcára kimenni is alig. Ők ugyanis nem látnak. Azért tartanak kutyát, hogy legyen szemük. Ezek a szemek pedig az Okos Pajtik.                                                                             

A nem, vagy csak gyengén látó Kétlábúakat onnan lehet megismerni, hogy hosszú, fehér botot fognak. De gyakran fognak a bot mellé pórázt is, aminek a másik végén áll a segítő kutyus, akit Gazdi úgy hív, hogy vakvezető kutya. Ő mutatja az irányt, segít a lépcsőzésnél és más akadályokra is felhívja a Kétlábú figyelmét.

 Ez nagy odafigyelést és türelmet igényel egy kutyustól, mert mindig nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie ahhoz, hogy ilyen komoly feladatra válasszák ki. Bizony, kiválasztják, mert nem mindenkiből lehet ám vakvezető kutya, még akkor sem, ha labrador az illető. (Például én…) A kiválasztott blökit már kiskutya korban megvizsgálják, alapos orvosi ellenőrzésen kell átesnie, aztán pedig egy olyan családhoz kerül, ahol nagyon sokat foglalkoznak vele, hogy már akkor okosodjon és készüljön a Nagy Feladatra. Ez a korszak addig tart, amíg a kutyus kamaszodni nem kezd, mert akkor bekerül az Iskolába. Ott sok munkával és játékkal megtanul mindent, ami szükséges ahhoz, hogy egy Kétlábú segítő társa lehessen a továbbiakban. Hogy ez mennyire különleges dolog, azt az a piros, kereszt alakú kabát is mutatja, amiben ezek a pajtik járnak. Ők nem olyanok, mint akármelyikünk. Az oktatásuk is egészen más jellegű, és sokkal komolyabb, mint egy átlagos kutyasuli.

Amikor már megtanultak mindent, akkor elkezdenek együtt gyakorolni azokkal a Kétlábúakkal, akiknek később segíteni fognak. Ha ez is megvan, utána indul a közös élet, tele új, izgis kihívásokkal!

Milyen jó lehet ilyen okosnak lenni és másokon segíteni! Remélem, minél több ilyen kutyust be tud fogadni az iskola, mert segítségre biztosan sok mindenkinek szüksége van, Gazdi is mondta. Hiába, egy labrador önmagában véve is nagy kincs – én csak tudom – hát még ha valakinek szó szerint a szeme fénye lehet!                      

Ti is ismertek ilyen Okos Pajtikat?

 Kálmi

Vaúúú! Egyre jobb trükköket tanulok mostanában. Az egész úgy kezdődött, hogy a fene se hitte volna, hogy ilyen sokáig tart ez a télnek nevezett valami, és még én is megelégelem a vacogást! Pedig a sárga bundám szépen megvastagodott, és van jó meleg kis kosaram a bejárati ajtó mellett, amire Gazdi mindig azt mondja, hogy az az én szobám. Odajárok pihenni és a játékaimat is ott tartom, és tényleg kellemes kis kuckó…De azért egyre jobban szerettem volna bejutni a Nagy Házba, ahol Gazdiék szoktak lenni. Ott a földből jön a meleg, ami nekem nagyon tetszik!!! Megértem Gazdiékat, hogy ők is inkább a Nagy Házban laknak, és szeretnék ott is vigyázni rájuk, mert az nekem is kellemesebb lenne ebben a kutya hidegben. Arra jutottam hát hosszas fejtörés után, hogy beköltözöm hozzájuk. Az első ilyen irányú törekvésemnél viszont sajnálattal tapasztaltam, hogy ők nem nagyon örültek az ötletemnek. Azt mondták, hogy az én helyem az udvar, mert ott sokkal jobban tudok rájuk vigyázni, és még szaladgálni is lehet a kertben. Ebben igazuk van, de úgy gondoltam, hogy valamennyire nekem is igazam van, ezért nem hagytam annyiban a dolgot. Kidolgoztam a Nagy Házba való bejutás Három Fontos Lépését!!! Most megosztom veletek is! Íme:

1. Szomorúan nézek a bejárati ajtó előtt:

2. Ha ez nem segít, akkor kicsit lefekszem az ajtó elé, továbbra is nagyon szomorúan…

És ilyenkor általában máris szabad az út a melegbe!!! Olyankor még azt is képes vagyok faképnél hagyni, aki engem vigasztalni jött az udvarra, és véletlenül nem csukta be maga után az ajtót…

Olyan gyors vagyok, hogy még lefotózni sem sikerült rendesen;)  

Ti is ismertek hasonló trükköket?

 Üdv,

 Kálmi

Vaúúú… Az utóbbi időben nem nagyon hallhattatok felőlem. Azt nem mondanám, hogy téli álomba merültem volna… Olyan izgalmas dolgok történtek a tél folyamán, egyszerűen nem volt időm még részletesen beszámolni róluk. Igaz, hogy a kellemetlen hideg még mindig tartja magát – ezt a kutya időt még egy ilyen vastag bundában sem könnyű elviselni – mégis voltak előnyei is az elmúlt heteknek: például a hó! Ahányszor elkezdett havazni, izgága lettem tőle, körbe-körbe futkároztam az udvaron, alig bírtam magammal. Szerencsére Gazdinak most több ideje volt rám, azt mondta, szabadságot kapott az ünnepek miatt, amit nem nagyon értettem, de aztán rájöttem: annyira szeret, hogy neki ünnepszámba megy, ha velem tölthet pár napot, és a hasamat vakargathatja, ezért szabadságot vett ki a sok ólas helyen.

Esküszöm, egy olyan hónapról sem hallottam még, ahol ennyi különleges nap lenne, mint a decemberben. Volt itt minden: például egyik este a kisebbik gazdim csizmája megtelt csokikkal és apró arany ágacskákkal. Mindezt egy piros kabátos, szakállas kétlábú intézte el, ő töltötte meg a csizmát a finomságokkal. Ezt sehogy sem értettem. Mit keres a csoki a csizmában?

Aztán néhány héttel később Gazdi egy óriási fát vitt be a házba. Ezt az akciót is tátott szájjal bámultam. A fának nem kint van a helye, hogy a törzséhez pisilhessek? Másnap Gazdiék rengeteg színes labdát, apró fehér szárnyas kétlábút, és még több csokit aggattak a fára. Én itt már teljesen össze voltam zavarodva. A labdákkal játszani kell! A kétlábúaknak nincs szárnyuk! A csokit pedig meg kell enni! Estére már az egész ház hasonló díszekben pompázott. Úgy tűnt, a kétlábú gazdáim is szeretett volna összhangba kerülni a díszlettel, mert nagyon szépen kiöltöztek, majd közösen leültünk, hogy elfogyasszuk a finomabbnál finomabb ételeket. Na jó, én a szokásos helyemen ettem, viszont dupla adagot a kedvenc Pedigreemből! Ráadásul vacsora után még mindig nem volt vége ennek a nagyszerű napnak: a díszes fa alatt rengeteg színes doboz várt ránk. Biztos megint a piros kabátos! Később kiderült hogy ezúttal egy másik titkos szállító gondoskodott a dobozokról, aki Jézuskának hívnak. Az én dobozomban egy új pöttyös labda – amit ezúttal tuti nem mutatok meg Shinobinak – és egy óriás csont lapult! Majd kiugrottam a bundámból örömömben! A nagy ajándéközön előtt és után sok-sok vendégeskedés is volt nálunk, amit a legközelebbi alkalommal mesélek el, mert az ennivaló emlegetésétől máris kicsordult a nyál a számból! Messze még a vacsoraidő, inkább lepihenek addig, és hatalmas velős csontokról fogok álmodni… 

 Ígérem, hamarosan újra hallotok felőlem. Addig is meséljetek: Ti is ennyire nagyon élveztétek a telet?

Egyre hidegebb van, egyre inkább nehezemre esik a házőrzés az udvaron. Úgy döntöttem, profilt váltok egy rövid időre, csak addig, amíg rendesen meg nem vastagszik a bundám, és magamra nem szedek – még – pár kilót, hogy szigeteljem magam a téli fagyok ellen:) Elhatározásom egyenes következménye, hogy egyre többet bukkanok fel a sok ólas helyen. Ott egész nap kellemesen meleg a klíma, és ráadásul (továbbra is) mindenki nagyon szeret! Ez azonban – bármilyen hihetetlenül hangzik – hosszú távon egy kicsit unalmas tud lenni. Már elég nagy vagyok ahhoz, hogy rájöjjek: többre van szükségem az önmegvalósításhoz! Ezért is vágtam bele nagy lelkesedéssel a flakonösszenyomásba a múlt héten, amit rövid idő alatt tökélyre fejlesztettem, bár a nyáltermeléssel még mindig akadnak apró szépséghibák… Nyáladzás ide vagy oda, a kétlábúak képtelenek lépést tartani velem, a flakonösszenyomó kapacitásom és az üres flakonok termelődése nem állnak arányban egymással. Kénytelen voltam kiterjeszteni a munkakörömet, ami egészen jól sikerült. Lassacskán igazi mindenes irodakutya leszek, aki mindenkinek be tud segíteni valami részfeladatban, például, ha gyorsan újra kell tölteni a papírt a fénymásolóban:

 

És ha egyszerre öt, fontos dokumentumokat tartalmazó cd-t kell fényesre tisztogatni:

 

Persze ők nem segítenek nekem a blogom írásában, ezért az mindig estére marad, amikor már a kis ólakban is alig pislákolnak a fények…

Hiába, az áldott jó szívem és segítőkézségem fog a sírba vinni… Látjátok, most is csak ilyen gyorsjelentésre volt időm rendes bejegyzés helyett! Vaúú, jó munkát mindenkinek!
 

Utóirat: egy bónusz gumicsont jár annak, aki legügyesebben találja meg azokat a szavakat a bejegyzésben, amiket csak itt tanulhattam…
 

Dolgos Kálmi

Vaúúúú! Már nagyon régen adtam hírt magamról, észre sem vettem, hogy elszaladt az idő… A fák szép lassan elhullatták lombjaikat a kertben, és minden nap egyre kevesebbet tudok napozni az udvaron, előfordul, hogy semmit sem. Úgyhogy ismét elkezdtem bejárni a sok ólas helyre, és beszámolni a mindennapjaimról. Mert azért sok izgis dolog történik ám velem! Kezdjük azzal, hogy már majdnem 35 kiló vagyok, amit Gazdi gyakran szóvá is tesz, de erről inkább majd később mesélek. Viszont: újabb fontos dolgot tanultam, erről feltétlenül hírt kell adnom! Most nem a kutyasuliban, hanem itt a sok ólas helyen, amit Gazdi „iroda” névvel illet. Szóval most, amikor újra felbukkantam a színen és mindent alaposan körbeszaglásztam – hisz én így olvasom a híreket – új dobozokra lettem figyelmes, amik különféle sarkokban kaptak helyet. Nagy kartondobozok, és mindegyik mással van megtöltve. Az egyik papírral, egy másik pedig műanyag flakonokkal, amiket én különösen kedvelek: remekül tudom rajtuk a rágást gyakorolni, majdnem olyan jól, mint a kerítésen, csak ezért Gazdi nem mérges. Nagyon meghatott a kétlábúaknak ez a kedves gesztusa, hogy össze is készítették nekem a rágnivalót, örömömben gyorsan neki is álltam a kupac tetején lévő első flakonnak, ami nagy ribilliót eredményezett. Elvették tőlem és elmagyarázták, hogy a doboz nem azért van, hogy kivegyek belőle flakonokat, hanem azért, hogy beletegyek. Ebben semmi logikát nem láttam, de ők ezt úgy nevezték, hogy szelektív hulladékgyűjtés, és nagyon fontos dolognak tartották. Én viszont elszomorodtam: hiába, nem vagyunk egyformák. Biztos jó ez a szelektálás, de akkor én nem flakonozhatok már soha?! A kétlábúak tanakodni kezdtek, és végül megszületett a megoldás: én is részt fogok venni a hulladék szelektálás folyamatában, mégpedig abban a részében, amikor a már üres vizes flakonokat össze kell jó alaposan préselni, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el a kartondobozban. Büszkén kijelentem, őstehetség vagyok ebben a műveletben, már csak a nyáltechnikát kell egy kicsit tökéletesíteni, és én leszek a leginkább környezettudatos labrador kutyus a Montevideó utcában! Ezt is fogom az új névjegykártyámra nyomtatni: Montevideó Kálmán, flakonszelektáló-összenyomó!

Vaúúúú!

Hogy elszaladt az idő…

Igen, már elég sokat nőttem ahhoz, hogy kijelenthessem: egyre több emlékem van, és egyre érdekesebb dolgok történnek velem! A múltkor arra panaszkodtam, hogy elszaladt a nyár, hideg és szürkeség van, és unalmamban a kutya(társ)keresőben próbáltam magamnak kutyabarátra lelni az interneten.

De ennek most már vége! Nem azért, mert Gazdi beadta volna a derekát és beszerzett volna mellém egy labradorlányt – azt mondta, hogy én vagyok neki az egyetlenje – hanem mert iskolába járok!

Már korábban is szóba került, aztán egyre többet mondogatták nekem, hogy megnőttem, mármint méretre, és ideje volna a tudásomat is a testméreteimhez igazítani. Sokat törtem rajta a fejem, de aztán az iskolába indulás napján már nem volt számomra sem kérdés, hogy igen, vágyom arra, hogy én is olyan okos legyek, mint a rendőr-, vagy mentőkutyák!

Gyönyörű verőfényes reggel indultunk neki, Gazdi is velem jött. (Illetve én mentem vele, mert ő szállított autón...) Az iskolába érve egy zöld pázsiton találtam magam, sok hozzám hasonló négylábú ebbel egyetemben, akik mind először voltak ott, mint én, és eleinte ugyanúgy nem értettek semmit az egészből, csak össze-vissza tekeregtek.

Aztán jött egy kedves kétlábú személy, aki mindenkit eligazított, és sorba állított. Körbe-körbe kellett mennünk, aztán néha megállnunk, majd ismét elindulnunk. Néhányan ügyesen megoldották a feladatot, mint a lenti képen látható, mellettem álló kutya és gazdája.

Itt én is látszom, de valamiért hátra, a sor végére tettek. Azt mondták, hogy jól figyeljem a többieket, és csináljam úgy, mint ők.

Hát, sikerült is, nem is. Nem mindig tudtam figyelni, de hát annyira izgatott voltam a sok új szagolni meg látni meg ugatni való miatt!!! A foglalkozás után hazajöttünk, de azóta igen gyakran visszajárunk. Tetszik az iskolába járás, bár elég gyakran rám szólnak, mert valahogy hajlamos vagyok a kisebb kutyákra – hogy is mondjam – rátaposni. Pedig csak üdvözölni szeretném őket, és játszani velük! De majd annak is eljön az ideje. Ha már rendesen megy a séta és a megállás. Addig meg marad a gumicsont!

Ti szerett(et)ek iskolába járni? Én egyre jobban! :)

Vaúúúúú,

Kálmi

Vaú!

Szándékosan egy ú-val, nem nagyon volt mostanában kedvem lelkesedni: éppen befejeztem volna szép aranyszínű bundám levedlését, menten beköszöntött a hideg. Amerre megyek, egyre több száraz falevelet szimatolok. Sokat esik, úgyhogy befejeztem az úszkálást, és mivel gazdinak épp rengeteg a dolga – ami mindig így van, de most, hogy mindenki visszatért a szabadságról még inkább – itthon hagyott engem, hogy őrizzem a házat, végülis funkcionálisan erre vagyok hivatott. Így viszont elég unalmasan telt volna az idő, részben ezért is igyekszem hasznosan eltölteni. Mégpedig új hobbimmal, a társkereséssel. Akarom mondani kutyakereséssel.

Úgy kezdődött a dolog, hogy Gazdi másik otthonában, a sok ólas helyen, ahol minden ólban több ember is egész nap vibráló kockák előtt ül (van, aki egyszerre több előtt is!!!!) megmutatták ezt a kutyakeresőt az egyik kockában. Azt mondták, engem is valami hasonló módon talált Gazdi, és rajtam kívül még sok kutyus keres otthont ezzel a módszerrel, amit Örökbefogadási Programnak hívnak. Csak be kell ütni minden adatot, hogy ki milyen árva kutyára vágyik, hány éves legyen, milyen méretű – mintha ez számítana valamit, én is kis szőrgombóc voltam, amikor hazavittek, most meg már alsó hangon harminc kilót nyomok – milyen színű, milyen nemű, és a kereső ki is adja a megfelelő, fotóval ellátott találatokat. Így néz ki:

Mondanom sem kell, saját szempontrendszeremet érvényesítettem a keresés során, így feltérképeztem az össze szóba jöhető labradorlányt, egyik szebb, mint a másik, ugye?! Véglis társkeresésre sem rossz ez a kutyakereső... :) Végül Polly különösen megtetszett. Még a címe is megvan, térképpel!

Talán már meg is találtam az igazit itt a kutyakeresőben! Ha Gazdi is úgy akarja, még lehet belőle valami! :)

Izgis kutyakeresést Nektek is!

Vaúúúú, Polly után már négy ú-val!!!

Kálmi

Vaúúúú! És most töredelmes vallomás fog következni: Nagyon belejöttem az úszásba és a nyaralásba mostanában. Tény, kicsit elhanyagoltam a sok ólas helyet, amit a gazdi irodának hív és ahol régebben naponta megjelentünk. Nyár van, és a kutyának sincs kedve egy ilyen szűk helyen bezárva ücsörögni naphosszat. Ki hitte volna, hogy akad olyan kutya, akinek mégis?!! Távollétemben helyettesem érkezett: Shinobi, a pöttyös dalmata, aki a megszólalásig hasonlít egy igazi százegy kiskutyára!


Örültem Shinobinak és alig vártam, hogy személyesen is megismerhessem, amíg ki nem derült, hogy amikor beállt helyettesíteni engem, egy idő után unatkozni kezdett, ezért kölcsönkérte Gazdiéktól a kedvenc piros pöttyös labdámat. Azok mit sem sejtve a mancsába adták, én is mindig olyan szépen eljátszom vele… Hát, a pöttyös kolléga esetében nem így történt! Eleinte senki sem merte nekem bevallani, de előbb-utóbb mégiscsak szembesülnöm kellett a tragédiával: Nemcsak kölcsönkérte, hanem azon nyomban meg is semmisítette a lasztimat! Egyszerűen elrágta… Ízekre szedte!!! Még bizonyítékom is van rá, íme:

Vigasztalan voltam azóta is, egészen a mai napig. Ma azonban remek idő van egy kis pancsolásra, és Gazdi azt mondta, hogy ha jó leszek, és nem ások nagy gödröket az ablaka alá, akkor esetleg beszélhetünk egy új pöttyös labdáról is! Van egy olyan érzésem, hogy ezt a régit már nem fogom visszakérni Shinobitól…

Nektek van pöttyös labdátok?

Üdv.:

Kálmi

 

Vaúúúúú! Jelentem, a múltkori fürdetés végül nagyon-nagyon megtetszett, olyannyira, hogy komoly lépésre szántam el magam: Fajtám hírnevét öregbítve – hiszen mi, labradorok alapvetően kedveljük a vízi sportokat – túl vagyok életem első strandolásán! Gazdi vitt el pár nappal ezelőtt a közeli halastóhoz, ahol eleinte kicsit gyanakodva szemléltem a nagy, zöld vizet, mert eddig mégiscsak a fürdőkádhoz voltam szokva méretben, de néhány bátortalan lépés után belevetettem magam a hűs habokba. Rögtön elsőre egész jól ment, azt hiszem, ösztönösen rájöttem az úszás ízére! Pár perc alatt olyan messzire beúsztam, hogy szegény Gazdinak nem volt egyszerű dolga a fényképezéssel, pedig mindenképpen szerette volna megörökíteni az első csobbanást. Így sikerült:

Aznap is nagyon meleg, napos idő volt, így szerettem volna Gazdit is becsalogatni a vízbe, de nem állt kötélnek. Sebaj, amikor szárazra kapaszkodtam, jó alaposan leráztam magamról a vízcseppeket, rá is hullott bőven, bár nem állíthatnám, hogy kitörő boldogsággal fogadta…

Mire hazaindultunk, alaposan elfáradtam a nagy pancsolásban, majdnem földig lógott a nyelvem, de mihelyst újra itt a meleg, folytatom az úszást, olyan finom volt!

Gazdi valami közelgő úszó Európa-bajnokságot emlegetett, amíg sétáltunk. Ha van labrador- kategória, tutira elindulok!
Ússzatok egyet Ti is!
Kálmi

Vaúúúúúú,

Rég jelentkeztem, mert ez a meleg elviselhetetlen... Egész nap csak lógatom a nyelvem, az irodai légkondit jobban bírom. Viszont hétvégente kerti kutya vagyok, akkor marad az árnyékban hűsölés, ami azért mostanában már nem annyira hűs.

Hogy enyhítse szenvedésemet, a gazdám kitalálta, megfürdet, mégiscsak jobban érzem majd úgy magam. Bár eleinte nem tetszett az ötlet...

végül igazat kellett adnom neki, tényleg sokkal jobb a napfürdő egy igazi fürdő után, felfrissülve, mint egész nap lihegve menekülni a napfény elől.

Köszi gazdi, nagy ötlet volt!!! :)

Kálmi

Vaúúú…

Napok óta szerettem volna már hírt adni nektek, de nehezen szántam rá magam, farok csóválásnyi erőm sincs, olyan szomorú vagyok az eső miatt! Ugyanaz a szürkeség nap nap után, kellemetlen hideg és nedvesség mindenütt, a bundám nem tud megszáradni, ez nem kutyának való idő! Nincs kedvem kimozdulni otthonról, ezért most kiveszek pár nap szabit és inkább jól kialszom magam, úgyis annyi izgalmas dolog történt mostanában. Egyébként a búskomorság mellett eléggé félek is, főleg a nagy sárga felvillanásoktól az égen, amit mindig erős morgás követ, mintha egy óriási bulldog lakna odafönn, így a kocsiba se merek beülni, ki tudja, mi történne, ha kitenném a mancsomat az ólamból.

Inkább szépen összegömbölyödöm és átadom magam az édes pihenésnek. Remélem, hamarosan visszatér a napsütés és vele együtt én is újra formába lendülök, különben nagyon elszaparodnak itthon a rágcsálásra váró lábtörlők és kislabdák, és a barátaim is elhanyagolva érzik majd magukat.

Na, talán holnap!

Vau, leragadnak a szemeim…

Szundizzatok egyet ti is! ;)

(K)álmi

Rozi annyira megbabonázott a múltkor, hogy már majdnem elfelejtettem bemutatni az új barátaimat, akiket szintén ezen a nagyon fontos, menhelyi kutyusok megmentésére szervezett rendezvényen ismertem meg. Persze nehogy azt higgyétek, hogy előtte nem voltak nekem barátaim, hiszen nagyon népszerű vagyok. Például itt a sok kis ólos helyen, ahová be szoktunk járni, rengetegen szeretnek, sok kétlábúval sikerült összehaverkodnom. Bár mostanában kicsit nyavalyognak, mert állítólag nagyon vedlek és szőrös lesz a ruhájuk miattam. Én nem is értem ezt, csak segíteni szeretnék szegényeknek, olyan kis csupaszok. :P

Emiatt is nagyon örültem, hogy a múltkor Rozin kívül más kutyabarátra is szert tettem! Őt Lilinek hívják, és nagyon aranyos kis gombóc! A Balaton partján lakik, és őt is egy kedves néni fogadta örökbe ugyanúgy, mint engem. Az ő anyukája ráadásul az ottani állatmenhely munkatársa, akik nagyon szerencsések, mert most nyertek támogatást, hogy az árva kutyusaiknak jobb legyen. Szóval volt közös témánk. Aztán játszottunk egy kicsit, amit többen meg is örökítettek, küldök Nektek is egy képet!

A másik új barátom egy kétlábú, egy nagyon híres néni, aki egy igazi színésznő! Nagyon büszke vagyok rá, hogy megismerhettem, mert ő is sokat tett a hozzám hasonló sorsú kutyusokért, például nemrég hazavitt egy menhelyről egy hatalmas komondort, pedig már volt otthon egy kutyusa. Hát nem kedves tőle? Annyira hálás voltam neki ezért, hogy meg is pusziltam a kezét.

Vaúúú… Most be kell fejeznem, végre megint jó idő van, és tele vagyok tennivalóval: szaladgálnom kell a kertben, meg kell rágcsálnom a friss lábtörlőket és papucsokat, és a gazdim egy hosszú kirándulást is beígért!

Kálmi

Vaúúúú!

Tegnap életem első rendezvényén vettem részt. Egy puccos kis étteremben, más kutyusok társaságában, ahol a hozzám hasonló menhelyi kutyák sorsának javításáért gyűltek össze azok a kedves emberek, akik nem hajlandók homokba dogni a fejüket ezügyben.

Kitalálta egy cég, a finom Pedigree-t is gyártó Mars, hogy segít a menhelyi kutyusokon. Ezért elindított egy örökbefogadási programot, így akár valóságban (mint ahogy velem is történt) örökbe lehet fogadni egy kutyát, akár virtuálisan. Ez utóbbi némi magyarázatra szorul, azt hiszem: ilyenkor igazából nem költözikk be a kutyus a gazdihoz, csak a gazdi anyagilag támogatja vagy bejár megsimizni a buksiját a menhelyre, és akár meg is sétáltathatja. Nagyon ki vagyunk éhezve mi kutyusok a szeretetre, főleg a menhelyeken, egy simogatás is életet menthet, nekem elhihetitek. Ezért aki nem tud vállalni minket kutyákat, mert kis lakásban lakik vagy nincs elég ideje, csak térjen be egy menhelyre és segítsen például önkéntes munkával.

Na de elárulom most már a legizgisebb dolgot is ami a sajtótájákoztatón volt: megismerkedtem ott Rozival, a menhelyről örökbefogadott labradorral, hát elmondhatom, szerelem volt első látásra. Annyira izgága lettem, hogy nem tudtak mit kezdeni velem, és szégyenszemre ki is kellett vinni engem az étteremből. De hát egy ilyen szuka mellett nem fértem a bőrömbe... :(

Rozi, ezúton is üzenem Neked, hogy még remélem, látjuk egymást, én keresni foglak, és őrzöm szívemben az emlékedet! Fél év nem nagy korkülönbség, gondold meg!!!!!!

És emlékül felteszek Rólad egy képet ide a blogomra is, ha magadra ismersz, jeletkezz! :)

Kálmi

Valami nagy dolog készül ma, mert kaptam egy kis tüskés simit is, amit imádok, és azt olyan ritkán szoktam kapni. Már nagyon izgatott vagyok, föl-le rohangálok egésznap az irodában. Kíváncsi leszek mi lesz ma... Egy dolog biztos. Rengeteg új holmit hoztak ma be az irodába, sárga fekete tasakokban és valami sajtótájékoztatóról beszélnek. Már nagyon várom.Eszembe jutott mégvalami: Engem is ennek az örkbefogadási programnak a részeként fogadtak örökbe ám! Részletek itt!

Olyan mintha egyre kisebb lenne a hely ahova bejárunk anyuval minden nap. Mostmár én is több felé akarok elmenni és már rájöttem, hogyha beköszönk minden ajtó mögé akkor mindenütt kaphatok egy kis apanázst, dögönyözést. Sőt van egy kis kertecske, ahol van valami növény amitől mindig beindulnak az ingereim... na de ez mér magánügy.

Mivel mostnában már napközben nem vagyok olyan fáradt, ezért el kell foglalni magamat. Találtam is egy zöld gömbtestet, amit imádok kergetni. Ezt anyu labdának hívja és mindig eldobálja nekem én meg rohanok a fránya után, mert mindig meg akar szökni. Na teperek is, mert már megint előkerült...

El sem hiszem! Két óriási zörgős csomag érkezett az irodába, telis-tele illatos falatokkal.

Én és a Pedigree-m! Ugye hogy hasonlítok a zacskón szereplő kutyusokra? :)

Állítólag mind az enyém, és kifejezetten nekem való falatok, mert pont az olyan kiskutyáknak fejlesztették ki mint én. Gondolom van benne sok vitamin és minden más ami kell ahhoz, hogy nagyra nőhessek és futkározhassak egész nap. Bár már így is elég nagy vagyok, csak a zacskó mellett ez nem annyira látszik. :)

Egyébként rengeteg energiám van mostanában, ezért néha rám is szólnak, hogy ne rohangáljak már annyira, mert a végén még leverek valamit, ezért is lett a blogom neve Mindent leverek a farkammal!

Most neki is állok, mindet felfalom!!! (Na jó, csak annyit amennyit a gazdim elém tesz.)

Vaúúúúú!

Kálmi

Vaúúúúúúúú!

El sem fogjátok hinni, mennyi simogatást kapok mostanában. Én nem tudom, mi ütött ezekbe itt az irodában, de akárhányszor körbefutok, megsimogatnak, megdögönyöznek!  Ezt hívják tavasznak, azt hiszem, mert én még nem éltem át évszakokat, de azt tudom, hogy nincs mindig olyan nagyon hideg mint amilyen az elmúlt öt hónapban volt. És a tavasz azt jelenti, hogy jó idő, zsongás, és sok simogatás (legalábbis én így értelmeztem).

Na azért ne gondoljátok, hogy egész nap csak futkározok idebenn, mert délelőttönként - 5 hónapos lévén még sokat alszom - csak fekszem és alszom a pénzügyi vezető csendes és kényemes irodájában.

De amikor rámtör a pisilhetnék - mert sajna pár óránként rámtör - akkor felkelek a helyemről, és már engednek is ki a belső vagy a külső udvarba.

Általában ki is kísérnek az egészségügyi sétára, ilyenkor futnak egyet velem, vagy csak sétálnak mellettem, de az is sűrűn előfordul, hogy égő papírt szívogatva ácsorognak mellettem. Hogy ebben mi a jó?!?!

Hogy elhiggyétek, ez mind igaz volt, amit meséltem, néhány képet megmutatok. Bár a sok simogatás közül ezek a képek csak néhány pillanatot tudtak megörökíteni.

Megosztom még Veletek a hétvégi tervem: séta és futás minden mennyiségben! Már szaladok is a szabadba!

Vaúúúú!!!! :)

Kálmi

Megérkeztem. Elég sokáig tartott az út, egy mozgó dobozban jutottam el ide, persze  gondolom sejtitek, hogy rögtön magam alá pisiltem érkezéskor... Nem a legillendőbb köszöntés, én tudom, de ennyi embert egy kupacban még életemben nem láttam...

 Megjöttem!

Annyit érdemes tudnotok rólam, hogy 5 hónapos vagyok, és mostanáig két tesóm és anyukám közelében, embermentesen teltek mindennapjaim, persze kaját azért kaptam rendszeresen. :)

Aztán jöttek a válogatós gazdi-jelöltek, míg egy szép napon kiszúrt magának egy kedves néni, aki kifejezetten engem, és csakis engem akart!!! Beültem a kocsijába (mert a mozgó dobozt kocsinak hívják, hogy miért, ne kérdezd...) és hazavitt, majd másnap behozott az irodába (az a hely, ahol egy csomó ember van kis ólakban  de a köztük levő folyosókon összefuthatsz velük).

Szóval rendesen be voltam rezelve érkezéskor, de aztán hamar elfoglaltam egy üresen hagyott helyet, amit nem biztos, hogy értékeltek az irodalakók.

Nemsokára lekörmölöm, hogy illeszkedtem be a társaságba.

Addig is lehet rágódni a képeken!

Kálmi

(merthogy Montevideo Kálmán a becsületes nevem, nem tudom, melyik idióta adta, de a Kálmit egészen csípem) :)